Beatrice White, a légygyilkosok királynője

A kanadai Torontó városa, mint a legtöbb nagyváros, nem a tisztaságáról és a higiéniájáról volt híres a XX. század elején. Sokan tartottak állatot és a szennyvízcsatorna-hálózat kiépítésére is még várni kellett. Nem csoda, hogy sokan betegedtek meg különféle kórokozók miatt, és ezen a tűrhetetlen állapoton egyesek változtatni akartak.

Forrás: Pixabay

1912-ben megjelent egy cikk egy torontói újságban arról, hogy a legyek a betegségek legfőbb hordozói. Ezek az állatok tejben fürdenek és vajban korcsolyáznak, ezért ők a felelősek azért, ha a gyerekek megbetegednek. Végszóként a cikk írója feltette a kérdést: miért is kellene ezt eltűrnünk a továbbiakban?

Konklúzióként a legyek megsemmisítése lehet az egyetlen módja a város biztonságossá tételének. Épp ezért az újság egy versenyt hirdetett: többszáz dollárt osztanak szét azoko között, akik az elkövetkező 6 hétben legyeket ölnek a környéken.

A verseny szabályai szerint a város tisztifőorvosa előtt kellett megjelenni a kivégzett legyekkel. Mennyiségüket poharakban mérték, egy ilyenbe körülbelül 3200 darab fért bele.

Persze nem volt ezzel mindenki elégedett, sokan azzal érveltek, hogy a kinyúvasztott legyek összezsugorodtak haláluk után, így valójában többet kellene érniük. A válasz csupán annyi volt, még frissen hozzák be az összegyűjtött példányokat. Ezt egy férfi annyira komolyan vette, hogy élve hozta be a legyeit. A kartondoboz kinyitásakor persze a legvirgoncabbak rögtön elrepültek, illetve ebben a helyzetben az is problémát jelentett, hogy hogyan mérjék meg a még repkedő egyedeket.

Na de térjünk is rá a történet sztárjára, Beatrice White-ra.

A 15 éves lány mindig is arról álmodozott, hogy zeneórákat vegyen, s mivel családjának sosem volt elég pénze, most felmerült egy lehetőség, honnan szerezhetné meg a taníttatás költségét.

Beattie - csakúgy mint mások - kartondobozban szállította a döglött legyeket a városházára. A módszere viszont egyedi volt: minden reggel kirakta csapdáit, s egy darab májjal édesgette bele a szárnyasokat. Este rovarport szórt az összegyűlt legyekre, így végzett velük. Minden nap kezdte elölről a procedúrát.

Nagyon úgy nézett ki, hogy a lányt senki sem állíthatja meg abban, hogy ő legyen az első. Rosszakarók és irigyek azonban bőven akadtak, a végén már reggeltől estig őrizni kellett a csapdákat, mert egyesek szabotálni akarták ezt a nagyszerű teljesítményt.

Akadt egy vetélytársa is, a 7 éves Elva Baill, aki egy 90 méter hosszan elterülő trágyahalom mellett lakott, amely csak arra várt, hogy elszállítsák a vasútvonalon. Ez igazi tenyészhely volt a legyek számára.

Végül Beatrice nyert, a megölt 3 és fél millió légyből 543 ezer az ő nevéhez fűződött, jutalma 50 dollár volt. A sajtótól a légygyilkosok királynője becenevet kapta. Elva lett a második 234 ezer kivégzett példányával.

Egy évvel később újra megrendezték a versenyt. Az újság ekkor már egyenesen fizikailag jótékony hatásúnak írta le a légyölést, mert ez a "sport" egyesíti a tenisz, az úszás és a többi sportág előnyös tulajdonságait. A háziasszonyok előtt viszont inkább az a kép lebegett, hogy mennyi kórokozó kerülhet gyerekeik kezére a legyektől, melyet mindenfelé széthordanak a házban, illetve közvetlen vacsora előtt is ilyennel érintkeznek.

Az 1913-as versenyen Beatrice már nem indult (már inkább számított felnőttnek, mint gyereknek), testvére, Mildred viszont igen. Ekkor "mindössze" 200 ezer legyet öltek a versenyzők. A White-lány a második lett 54 ezerrel és 20 dollár volt a jutalma.

1980-ban készült egy rövidfilm Beatrice-ról és a versenyről a Halál Angyala címmel. Ugyanebben az évben Harold Town művész festményt készített a lányról. Mire az alkotást leleplezték, Beatrice már elhunyt, nincstelenül. Máig nem tudni hova, ismeretlen sírba temették.